Legendák Történetek
Esztergomhoz és környékéhez számos legenda kapcsolódik, amely a mai napig izgalomban tartja a környék lakóit, és a térség történelme iránt érdeklődőket
Az Esztergom környéki erdők teliholdas éjszakákon vérfagyasztó történetek szereplőivé váltak régen.
A levegő lehűl, köd gomolyog a fák közt és teljes csend honol az erdőben. Ez a vadász és az ördög alkujának ideje! Annak a vadásznak, ki úgy határozott, egyezségre lép az ördöggel, hogy egy gazdagabb életért eladja a lelkét. Nem volt egyéb dolga, mint teliholdkor az erdőben a fák közé lopakodni, a földre egy hófehér zsebkendőt ráncmentesen leteríteni. Pontban éjfélkor célba kell venni a Holdat és egy jól irányzott lövéssel el kell találni azt, cserébe három csepp vér hullott a zsebkendőre. Ezzel a szerződés meg is köttetett az ördög és a vadász között.
A Hold vérével átitatott zsebkendő segítségével az ördög mindig segítette a vadászt. Nem volt többé gondja a zsákmányra, pénzre és az életében sem. Az ördög hosszú évekig figyelte a jólétben egyre jobban elzüllő vadászt, akit lassan elhagyott szerencséje tunyaságából kifolyólag. Végül magányosan, elszegényedve várta sorsának beteljesedését. Sok év várakozás után bukkant elő az ördög és vitte el magával a telhetetlen vadászt.
(1889-ben jelent meg Burány János írása a Turisták Lapjában erről az esztergomi vadász babonáról. Spóner Orsolya Dunakanyar kutató írásából közöltünk 2018-03-18)
Az esztergomi kőfaragó
Egy kedves történet kering az esztergomi vár ódon falai között. A történet pedig magáról a palotáról és a várkápolnáról szól, melyet III. Béla építtetett az 1180-as években. III. Béla magyar király, birodalma nagyságához mérten egy palotát akart látni a várhegyen. Hogy ez megvalósulhasson, egy francia mesterembert, Pierre magisztert bízott meg a munkákkal. A mesterember el is kezdte az építkezést, de hamarosan meghallgatást kért a királytól, pénzügyi gondokra hivatkozva. A király vonakodott teljesíteni kérését, mert több nagyszabású építkezés történt meg az elmúlt időszakban, a kincstár pedig kiürült. Pierre magiszter megorrolt a magyar udvarra. Elhagyta Magyarországot és visszatért Franciaországba. Az esztergomi palota félbe maradt és nem sokkal később a királyt is elszólította kötelessége. A király felesége, Capet Margit egyedül maradt Esztergomban. A gondolatai folyton csak a befejezetlenül maradt palotára tévedt; míg nem egy pergament sodort elé a szél. A pergamenen meglátta a francia mesterember néhány stílusjegyeit, de valahogy mégis más volt. Magához kérette a tervrajz tulajdonosát, ki nem volt más, mint Dénes, Pierre magiszter építősegédje. Látva Dénes tehetségét a művészet iránt, a királynő felbérelte, hogy fejezze be azt, amit a francia mesterember fél éve abbahagyott. Miután a király hazatért a palota homlokzata, az oromzaton a kerek ablakok és az oszlopos kapuk álltak. A készülő esztergomi palota híre eljutott Pierre magiszter fülébe is, ki gyorsan visszatért Magyarországra. Esztergomba látva, hogy nélküle is megy a munka éktelen haragra gerjedt, majd gyorsan elillant, ahogy felismerte, hogy ifjú segédje vette át a munkát. Végül meghatódva pillantotta meg képmását a várkápolna oszlopfőjén. „Ősi szokás szerint az épületnek viselnie kell mestere képmását.” Így történt tehát az, hogy a várkápolna két oszlopfőin két kőbe faragott képmás – Pierre és Dénes – található (Az esztergomi kőfaragó. In.: Lipták Gábor: Regélő Dunántúl., Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó 1964. 38–66. o.).
A titkos folyosó
Ez a történet Gerencsérvár szépséges várkisasszonyának, Ujlaki Klárának és a szomszédos Vitány-vár daliás kapitányának, Héderváry Imrének a szerelméről szól. A várkisasszony apja, Ujlaki Miklós egy német grófhoz akarta hozzáadni, de sejtelme se volt róla, hogy lányának szíve már Héderváry Imréért dobogott. Klára – apja akaratával szembekelve – megszökött az éj leple alatt Vitány-várba. Mikor észrevette Gerencsérvár főura, hogy lánya elszökött dühében ostrom alá vette Vitány-várat, de bejutni nem tudott. Míg nem egy koldus, kinek apja korábban a Vitány-várban szolgált, említett egy titkos folyosót, mely közvetlenül a várkapitány szobájába nyílik. Újlaki Miklós ezen keresztül csapott le Héderváry Imrére. Lányát visszahurcoltatta Gerencsérvárba, majd parancsba adta, hogy élve falaztassák be. A falu kőművesei nem feledkeztek el a várkisasszony jóságáról, ezért a pince egyik sarkát falazták le, melyen ablak is volt. Titokban ezen ablakon keresztül táplálták a várkisasszonyt. Időközben Klárába visszatért a remény, miután megtudta, hogy kedvese életben van. Mindeközben Vitány-vár kapitánya sem tétlenkedett. Mátyás király segítségét kérte, aki elkövetkezettnek látta az időt, hogy végre leszámoljon az áruló főúrral. Ujlaki Miklóst a király Vitányba kérette, ahol szembesítette tettével. A főúr a következmények súlyától összeroskadt, megbánva tettét. Ekkor jelent meg Klára és Imre épen és egészségesen. A történet apa és lánya kibékülésével, a szerelmespár egybekelésével, nem utolsó sorban Mátyás király és Miklós békekötésével zárul (A titkos folyosó. In.: Lipták Gábor: Regélő Dunántúl., Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó 1964. 67–100. o.)
Az Ördög-hegy legendája
A történet a nagyigmándi Ördög-hegy és Ördög-tó kialakulását meséli el. Történt ugyanis, hogy egy nagyigmándi gazdának, Miklósnak az ácsiak ellopták a lovas kocsiját. Bosszút forralva, elhatározta, hogy elárassza Ácsot a Duna vizével. Talált is egy zsákot, mely előzőleg az Ördög feneketlenséggel átkozta meg. Ebbe a feneketlen zsákba kezdte el belelapátolni a hatalmas mennyiségű homokot, majd az ácsiak felé vonszolta. De a zsák annyira nehéz volt, hogy kiszakadt az oldala. A tömérdek mennyiségű homok kiszabadult, hegyet formázva Ács és Nagyigmánd között. Az Ördög látva, hogy terve meghiúsult haragra gerjedt és vihart küldött a településekre. A Miklós által kilapátolt földmennyiségbe az összegyűlt eső egy tavat hozott létre. Így keletkezett a nagyigmándi Ördög-hegy és Ördög-tó (Talabér Irén – Pőcze László: Az Ördög-hegy legendája. Nagyigmánd, Nagyigmándi Közösségekért Egyesület 2022.).
A Vértes-hegy
A Vértes-hegy nevének eredete I. András magyar király uralkodása idejéig nyúlik vissza. A német császár, Henrik hadat üzent Magyarországnak. Seregeik pedig mind a szárazföldön, mind a Duna vizén vészesen közeledtek az ország belseje felé. A magyar király parancsba adta, hogy a földeket égessék fel és a lakosságot állataikkal együtt költöztessék el, melyek a német sereg útvonalába estek. Emiatt a német sereg rövidesen éhezni kezdett, a Dunáról érkező utánpótlás pedig nem érkezett meg. A magyarok egy csellel visszairányították német földre a vízen közeledő haderőt. Henrik és a megmaradt szárazföldi serege éjszakáról-éjszakára folyamatos támadásnak volt kitéve a magyaroktól. Mikor a császár belátta, hogy reménytelen a helyzete, a magyar királlyal békét kötött. I. András kegyelmet gyakorolt a németek felett, akik fejvesztve, vértjüket, pajzsukat hátrahagyva rohantak vissza német földre. Emiatt nevezzük ezt a helyet Vértes-hegynek (A Vértes. In.: Lengyel Dénes: Régi magyar mondák. Budapest, Helikon Kiadó, 2019. 125 – 127. o.).
A tatai Mária-kút regéje
A történet szerint Mátyás király vadászatot rendezett a Tatához közeli erdőben. Egy szarvast választott áldozatául, de célt tévesztett. A király, a vadászat hevétől fűtve üldözőbe vette a nagyvadat. Addig üldözte sikertelenül a szarvast, míg nem beesteledett. A király elvesztette vadásztársait és a visszavezető utat sem találta meg. A bolyongásba kifáradva, szomjan lerogyott egy tüskebokor mellé, majd imádkozni kezdett a szent szűzhöz. Fohásza meghallgatásra talált, hiszen megjelent előtte Szűz Mária. Elvezette Mátyás királyt egy olyan helyre, hol forrás fakadt. A magyarok királya átvészelte az éjszakát, majd visszatért népéhez. Háláját úgy rótta le, hogy a forrás helyén kutat építtetett, melyet azóta is Mária-kútnak hívnak (Rohbacher Miklós: Tata története. Tata, Engländer C. Könyvnyomdája, 1888. 82 – 83. o.).
A Neptun-szobor legendája
Kisbér régi képeslapjain fel-feltűnik egy szobor, ki hajdanán az angolkertben lévő vízesést átívelő hídon állt. Ez az alak nem volt más, mint Neptunus, az antik római hitvilág vizek és tengerek istene. Régen, mikor Kisbér még a Batthyány grófsághoz tartozott, élt a faluban egy óriási erejű béreslegény. Ez a legény egyik nap az ökrös szekerén farönköket szállított, mikor észrevette, hogy egy megvadult hintó száguld a közelben lévő rozoga híd felé. A fiatalember tudta, hogy ha a hintó eléri a hidat az utasai a megáradt patakba esnek. Az ifjú nem sokat tétlenkedett. Hirtelen a szilaj lovak elé ugrott, kantárszárukat megragadva megállította a hintót. Ahogy a baj elhárult, a hintó utasai – egy francia kisasszony és a gróf gyermekei – felfedték kilétüket. Miután a gróf is értesült a bátor cselekedetről, gazdagon megjutalmazta a derék béreslegényt. Hálából pedig délceg alakját Neptunus isten szobraként örökítette meg és állíttatta fel a kisbéri angolkertben (Hegedüs Pál – Jaksics György: Üdvözlet Kisbérről. Budapest, 2008. 18. o).
A bányaszellem
A bányászok sajátos hagyománykörrel rendelkeztek. Emiatt jellegzetes hiedelmek, szokások és mondák alakultak ki. Nem volt ritka a kísértethistória sem. Egy ilyen történetet osztunk most meg: Mint minden nap, úgy azon a napon is a hajnali órákban a bányászok elindultak munkahelyükre. Már egy csapat le is szállt a mélybe, mikor a sötétben egy fehér alak jelent meg előttük a távolban. A bányászok ijedtükben visszasiettek az aknához és szóltak a lőmesternek, hogy feltehetően egy szellem garázdálkodik a bányában. A lőmester is a fehér imbolygó alak után ment, de a lámpája nem világította meg jól, továbbá ha szólt, vagy közeledett feléje, mindig távolabb lépett. A lőmester megkért egy fiatal csillést, hogy szóljon a főaknásznak. A főaknász felkapva vadászfegyverét, ő is lesietett a bányába. Nem sokkal később meg is találták a bányaszellemet. A főaknász felszólította, hogy ha nem áll meg akkor lőni fog. A fegyver elsült és a fehér alak egy hangos mekegés után elnémult. A bányászok odaszaladtak a meglőtt tetemre, amiről kiderült, hogy egy – a napokban eltűnt, és egy külszíni aknán át bejutott – kecske volt (Seszták József: Egy dorogi bányász életrajzából. In.: Népünk hagyományaiból. Szerk.: Igaz Mária. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó, 1955. 97 – 99. o).